|
Pálffy Pista
In English
Az államositás utáni második félévben új igazgatónk, Rajnavölgyi Gábor, irodájába hivatott és bizalmasan közölte velem, hogy felsőbb nyomásra az év végen annyi tárgyból elbuktatnak, hogy nemcsak hogy ismétlésről nem lehet lesz szó, de soha többé magyar középiskolába nem járhatok; ezt csak úgy kerülhetem el ha minnél hamarabb kimaradok ‘egészségi okokból’. Április 26.-i dátummal ez meg is történt, elszakadtam az osztálytól.
Abban az évben még sikerült magántanulóként levizsgáznom, már nem emlékszem hogy melyik iskolában. Segitséggel az 1949/50-es tanév során sikerűlt elsajátítanom a VII. osztály tananyagát is, de 1950 nyarának elején már nem adódott iskola amely levizsgáztatott volna. Úgy tetszett, vége középiskolai pályafutásomnak, az érettségi lehetőségének. Ennek ellenére röviddel az 1950/51-es tanév kezdete előtt, ‘aki mer az nyer’ alapon, kinyitottam a budapesti telefonkönyvet a Gimnáziumok-nál, behunytam a szemem, és ceruzával ráböktem a lapra: amikor odanéztem, a ceruza hegye a Munkácsy Mihály utcai Kölcsey Ferenc gimnáziumnál nyugodott. Zsebrevágtam az eddigi pályámat (de, mivel még 1943-ban állitották ki, apai-anyai titulusokat is) megörökitő Iskolai Értesítőmet és – még ma sem tudom honnét szedett bátorsággal – bekopogtattam az igazgatóhoz azzal a kéréssel, hogy venne fel. Hosszan végignézett, átlapozta az Értesítőt, azután azt mondta, ha hozok orvosi bízonyitványt arról, hogy súlyos betegség miatt maradtam ki és mulasztottam egy évet, felvesz. A nevére sajnos már nem emlékszem de becsületes, és bátor, ember volt: akkorra már ‘a Párt kemény ökle’, az ÁVH, uralta az országot.
1951 június, már majdnem vége a tanévnek – és megkezdték a volt kizsákmányolók kitelepítését Budapestről. Hetente ki- meg be-jelentkeztem más-más címre, de egyiken sem töltöttem éjszakát, amig a vizsgák befejeződtek és beírták a VII. (bár ez itt már III. volt) osztály sikeres elvégzését bizonyító jegyeket az Értesítőbe. Azután menekűltem, mielőtt elkapnak, ‘szocializmust építeni’ Kazincbarcikán. Ezután majd két és fél évig segédmunkás, figuráns, voltam 2.08 forint órabér keresettel. Valójában technikus munkáját végeztem: hála Schwarz Eggenhofer Arthurnak még jól tudtam a trigonometriát, így theodolittal vagy szintezővel jártam a terepet, avagy az irodában végeztem számításokat.
Közben édesanyámat 1951 Karácsonyakor letartóztatták, több hetes eredménytelen kihallgatás után internálták, majd 1953 elején ‘szigorított felügyelet’ alatt kitelepítették, csak 1953 későnyarán térhetett vissza ha nem is Budapestre de Budakeszire. Röviddel ez után, 1953 őszén, behívtak és. Kiskúnlacházán kötöttem ki a légierő egy felderitő ezredénél. Osztálytársaink közül akkor már ott szolgált, bár egy másik alakulatnál, Spyers Péter, míg Kún Laci velem együtt vonult oda be (mindhárman, hozzátehetném, egykor a Turul örs tagjai).
Katonaéveim a Néphadseregben nem voltak kellemetlenek. A légierőben amúgy is lazább volt a fegyelem, és jobb az étkezés, mint a gyalogságnál, a munkaszolgálatról nem is szólva, de ezen túl a véletlen úgy hozta, hogy még az újonckiképzés befejezése előtt bekerültem az ezredirodába, mert tudtam írógéppel bánni, majd ezredírnok lettem (és őrvezető, majd tizedes). Helyzetemet kihasználva – a postát én küldtem és nyitottam – gyorsan lekádereztem magamat: a befutott válaszok megnyugtatóan semlegesek voltak, egy érdektelen, DISZ- és szakszervezeti tag segédmunkásról szóltak. De 1955 elején érezni kezdtem, hogy valami nincsen rendben; majd egy továbbszolgáló őrmester révén, kinek felesége gépírónőként dolgozott az ezredparancsnokságon, megtudtam, hogy az elhárítósok felfigyeltek rám; hogy miért akkor, azt ma sem tudom. Sikeresen áthelyeztettem magam Tapolcára (ezredírnokként jó kapcsolataim voltak a Légierő Főparancsnokságon), és őszig nem történt semmi, hacsak az nem, hogy a nyár végén egy ideig nem kaptam kimenőt.
Október végén azután lecsapott rám az ádáz osztályharc. Közvetlen feljebbjáróm közölte velem, hogy ‘pontosan tudjuk maga kicsoda, itt nem maradhat!’, amiből aztán az kerekedett hogy, mivel két évet már leszolgáltam és így máshová – értsd: munkaszolgálat – már nem helyezhettek át (a légierőnél akkor három, másutt két év volt a szolgálati idő), leszerelnek. Kaptam tíz nap leszerelési szabadságot és vonatra ültem Budapest felé. A székesfehérvári állomáson a tapolcai alakulat egyik elhárító tisztje csendesen mellém lépett, éppoly csendesen letartóztatott, aztán leszálltunk a vonatról, várakozó gépkocsiba ltünk, és elhajtottunk az ott székelő hadosztályparancsnokság elhárító osztályára.
Következett egy hét kihallgatás, lényegében önéletrajzom ismételt elmondása, illetve az éjszakai órákban az aznap elmondottak leírása. A kihallgatás végén aláiratták velem az ismételten elmondott életrajzomat tömörítő jegyzőkönyvet és tudtomra adták, hogy katonai- és közokirat hamisításért – sorozáskor, behíváskor tudatosan eltitkoltam osztályellenség származásomat hogy íly módon becsempészszem magam a légierőbe – súlyos börtönbüntetés vár rám. Azután megkináltak egy cigarettával és megváltozott hangnemben felvetették hogy, ha hajlandó lennék nekik dolgozni, akkor ezt az ügyet félreteszik, leszerelhetek, sőt még megfelelő állást találnom is segítenek. ‘Spicli nem leszek!’ mondtam; ‘majd megbánja!’ búcsúszóval a fogdába zártak.
Fő utca – ugyanaz a Gyorskocsi utcai kapu ahol 1944-ben nagybátyámnak, akit a Gestapo ott tartott fogva, szánt csomaggal ácsorogtam – majd hadbíróság: két év börtön, politikai jogaim elvesztése további öt évre (ez fájt igazán!), lefokozás. Az új, 1956-os, év elején a Fő utcából elszállítottak Várpalotára, rabtáborba szenet bányászni az inotai erőmű részére; nem sokkal később (még feküdt a hó) Herendre, új rab-bányász tábort építeni, ahol addigi elméleti tanulmányaimat kőműves átképzés réven gyakorlatiakkal bővítettem; végűl a nyár végén innét Pécsre, a város szivében – Semmelweis utca – lakótömböt, állitólag ÁVHs tiszteknek szántat, építeni. De még az alapok lerakásánál tartottunk amikor egy októberi reggelen otthagyatták velünk a munkát és beszállítottak a megyei börtönbe (falán tábla: Műemlék).
Odabent november 1.-ig nem tudtuk, mi zajlik odakint: hogy valami történik az nyilvánvaló volt, de mi? A smasszerek nem mondták, más hírforrásunk nem volt. Azután jött egy háromfős bizottság, nemzetiszín kokárdákkal: egyenként röviden kihallgatott mindenkit, a köztörvényeseket visszaküldte, a politikaiaknak pedig másnapra szabadulást igért. Hosszú volt az éjszaka, talán még hosszabb a rákövetkező nap, de délutánra végűl ismét szabad emberként jártam Pécs utcáit, kávéházban űlve lassan megtudtam, hogy mi is történt az elmúlt hetekben.
Másnap estére sikerült Budapestre érnem, édesanyámat is megtalálnom. Rákövetkező reggel, november 4.-én, a szovjet csapatok szintén ott voltak megint; nem sokkal később a pufajkások is. Egyetlen személyazonossági okmányom a Baranya Megyei Forradalmi Munkástanácstól kapott szabadulólevelem volt: ezzel itt és most már nem lehetett boldogulni; de ettől eltekintve sem tűnt túl rózsásnak az amit a megújuló kommunista jövő a magamfajta börtönszökevénynek igért. November végén, bárha nehéz szívvel, Bécsben voltam; édesanyám szintén: ‘ha most nem jövök veled soha többé nem látlak’ mondta, ami az akkori helyzetben igen valószinűnek látszott.
Bécs kedélyes volt, de ösztönösen tudtam, ott maradnom nem szabad. Viszont, ellentétben sokakkal, Amerika egyáltalán nem vonzott. De a sors, néhány szerencsés véletlen közbeiktatásával, heteken belűl Angliába repített, esetleges egyetemi ösztöndíj röpkén megvillantott reményével. Londonban rövidesen ismét egy háromfős bizottság, kokárda nélkűl: ezeket nem annyira múltam, inkább a jövőt illető elképzeléseim érdekelték. A részletekre nem emlékszem, csak arra, hogy értésükre adtam: tudtommal Angliának két egyeteme van, és e kettő közül egyiket sem részesítem a másik fölött előnyben. Ez bevált, és napokon belül – mindez december 10.-i odaérkezésem és Karácsony között zajlott le – a Cambridge-i Trinity Hall college,többek közt felvételekért is felelős*, senior tutor-jának szobájan ültem. Sokmindenről, történelemről, beszélgettünk, azután hazavitt családjával ebédelni. Ebéd után szabadkozott, hogy most nem tud több időt rámszánni, de jöjjek január 12.-én, a harmad-év (term) első napján, ideiglenesen náluk lakhatom, a többit majd elintézzük akkor. Ezzel kezet rázott, biciklire ült és elhajtott: fel voltam véve. (Formakitöltő bürokrácia később sem volt, és egy-két hónapba tellett amig rájöttem, hogy itten pl. diákigazolványa senkinek sincsen, még az egyetemi könyvtárban sem kellett magamat igazolnom.)
Január folyamán beköltöztem a college-ba, ahol ketten (azóta is közeli barátom) osztottunk meg egy kis lakosztályt, azaz a nappali-dolgozó szoba közös volt; második évemben a városban laktam albérleti szobában, de a harmadikban ismét bent a college-ban, akkor már magamban kétszobás (háló és nappali-dolgozó) lakosztályban. Akkoriban, az 1950-es években (azóta mindez megszűnt), még kipuccolták az este az ajtó elé rakott cipőnket; reggelente az egy lépcsőház köré csoportosított szobákért felelős inas (gyp) ‘Jó reggelt, sir! ideje felkelni!’ szóval húzta szét a függönyt, majd később, takaritónő segitségével (‘ágyazó’, bedmaker), kitakarított; vacsorát a XVI. századbeli nagyteremben (hall) szolgáltak fel – a szó szoros értelmében – ahol mi diákok talárban, hosszú súrolt fa-asztalok mentén fapadokon ülve, ettünk. Mindezt csak néhány hónappal korábbi életmódom ellentéteként iktatom ide.
Szakot szabadon választhatva, a Moral Sciences – filózófia, etika, logika, pszihológia egyvelege (amit azóta felszámoltak mert, úgymond, ‘túl tág és általános’) – mellett döntöttem. Erre két meggondolás vezetett: egyrészt az, hogy érdekes és szöges ellentéte az elmúlt évek mindennapi megélhetésre korlátozott életének, másrészt meg az, hogy nem kell túl sok tényt magolni, hanem inkább csak gondolatokkal kell játszani tudni. A Cambridge-ben (valamint Oxford-ban) honos oktatási rendszer ennek is, nekem is, kitűnően megfelelt. A college minden hallgatóját egy szakjabeli ‘tanulmányi igazgató’ (director of studies) felügyelete alá helyez; ez maga, vagy az átala kijelőlt ‘felügyelő’ (supervisor), hetente felad egy essay (‘eszély’?) témát, és a hallgató figyelmébe ajánlja, hogy ennek megírásához mely könyveket érdemes előzőleg elolvasni; rákövetkező héten azután átbeszélik a már előzőleg leadott essay-ben irottat: mi benne jó, rossz, mi maradt ki belőle, stb. Ha mást nem, az ember megtanulja magát írásban jól kifejeznie és azt, hogyan kell megírt állitásait és véleményeit szóbelileg megvédenie, gyakran advocatus diaboli jellegű, ellenvetésekkel szemben. Előadások is voltak, de ezekre csak akkor jártam (legkorábban d.e. 10-kor) ha tudtam, hogy érdekes az előadó vagy hogy sok lány is hallgatja.
1959 nyarán ez a kellemes élet véget ért: ünnepélyes keretek közt kezembe vehettem diplomámat, amely szerint kiérdemeltem a Bachelor of Arts, BA, tudományos fokozatot – ehhez kétszer, a második és harmadik év végén, kellett letennem esetenként nyolc-tíz, egy kivételével írásbeli, vizsgát – és ezzel húsz évvel korábban megkezdett tanulmányaimat végre befejeztem. (Azóta a Master of Arts, MA, fokozatom is megvan, de Cambridge, akár Oxford, ezt négy évvel a BA után, kérésre, minden további vizsga nélkűl megadja egy szerény összegű adminisztrációs díj lefizetése ellenében; használni csak egyszer használtam, amikor az Oxford-i egyetem Bodleian könyvtárának készitettem egy rendszerszervező tanulmányt.)
Az egyetem végzősöket segítő álláskereső szolgálata (University Appointments Board) tanácsára – ‘Mit hallgat?’ - ‘Moral Sciences.’ - ‘Hát, az nehéz. Próbálkozzon hirdető cégeknél: azok bárkit felvesznek.’ – a J. Walter Thompson nemzetközi hirdetőcég piackutató részlegénél kaptam állást, évi £750 kezdőfizetéssel, és beköltöztem egy albérleti szobába Londonban. Idővel otthagytam első munkaadómat a Young & Rubicam hirdető cég kedvéért, de már halálosan untam a piackutatást: kit érdekelt hogy melyik margarin vagy mosópor, melyiknek a hirdetése, sikeresebb? Engem semmiképen. A jósors ekkor, 1963-at írtunk, összehozott – egy sok borral locsolt vacsora keretében, melynek folyamán alaposan megtárgyaltuk a vallás, etika és világpolitika összefüggéseit – egy szakállas göröggel. Nem tudom, a bor tette-e, de felkínálta, lépjek be most indítandó számitógépes szolgáltató cégébe (computer service bureau); hozzátette, nem tudja mi a jelenlegi fizetésem, de ugyanannyit fog fizetni. Veszteni ezen nem veszthetek alapon elfogadtam ajánlatát. Jó időpont volt: a számitógépek lehetőségeit akkoriban kezdték felfedezni és alkalmazni az üzleti világban és gyáriparban, de ezek ilyen célú bevezetésére előkészítő szakképzés még nem volt. Munka közben fokozatosan megtanultam a legfontosabbat amit számitógépekről, azok képességeiről, tudnom kellett, bár technikai részletek kivitelezését, megvalósítását, programok írását és hasonlókat, mindig másokra hagytam. Így lett belőlem negyven éve rendszerszervező szaktanácsadó (systems consultant).
Sorjában négy különböző cégnél dolgoztam ilyesféle munkakörben (az egyiknél még executive, egy másiknál pedig manager, is része volt hivatalos címemnek). Közben – az albérleti szobából már régen egy kis, kertre nyíló, lakásba költöztem Kensington egyik csendes mellékutcájában – megnősűltem, azután vettünk Richmond-ban egy kora-Viktoriánus, XIX. század-közepi keskeny, többemeletes, vörhenyes téglaházat kiadós kerttel; született egy fiúnk, rákövetkező évben lányunk is. Az angol állampolgárságot is megkérvényeztem, majd meg is kaptam.
1975-re elegem lett az alkalmazotti életből: pontosan tudtam, hogy munkaadóm mit számít fel szolgálataimért, azt is, hogy mennyi a fizetésem – e kettő között hatalmas volt a rés, amiből a cég egy csomó léhűtő ‘főnököt’ tartott fenn. Így hát önállósultam, INSYC Information System Consultants néven és attól kezdve egészen sikeresen megéltem. Világot is láttam: a munka elvitt Iránba (sokszor, még a Shah idejében), Ceylonba, Nigériába; azután, az 1980-as évek kezdetétől, egyre több megbízatás jött az Európai Bizottságtól Brüsszelben, beleértve egy eredetileg hat hónaposnak szánt, de végül négy évig tartó, ideiglenes ‘szakértő’ (expert) beosztást a Bizottság állományán belül.
Hazalátogatni 1956 óta nem mertem: voltak ugyan amnesztiák, de mit lehessen tudni, vajon a katonaszökevény + börtönszökevény + osztályellenség vegyület nem képez-e kivételt valamilyen eldugott bekezdés alapján? Csak 1989-ben kezdett úgy kinézni, hogy talán most már meg lehetne kockáztatni. és az év augusztusában, közel 33 év távollét után, ismét Budapesten voltam. Itt nagy örömömre szolgált, hogy beszédem, kiejtésem alapján mindenütt helybelinek tartottak (‘Hogyan tetszett Angliából visszahozni ezt a kocsit?’ kérdezgették angol rendszámú autóm láttán); a Bazilikában is jelen voltam az első újra megtartott Szent István-napi körmentnél. Nagyvégre, a sok negativ után, egy pozitiv fordulat a világtörténelemben.
Attól kezdve minden évben visszajártam látogatóba, és tervezgettem egy itteni pici lakás vételét, hogy ne kelljen ilyenkor panziókba szállnom vagy ideiglenesen lakást bérelnem. De feleségem egyidejűleg évről évre betegebb volt, 1997-ben megözvegyültem; a két gyerek már régen felnőtt, saját életét éli, miért maradjak Angliában? Hosszas keresés után a véletlen a Cimbalom utcai lakáshoz vezetett, megvettem, rendbe tétettem, és 2000 januárjában beköltöztem, abban a reményben, hogy soha többé az életben költöznöm nem kell; Angliában csak egy kis házikót (cottage) tartok még. Mindhiába:
extra Hungariam non est vita, si est vita non est ita!
* Cambridgeben, akár Oxfordban, az egyetem mint olyan nem vesz fel hallgatókat, csak előadásokat és vizsgákat szolgáltat számukra: hallgatókat az egyes college-ek vesznek fel saját legjobb belátásuk szerint.
... and what happened thereafter
Pista Pálffy
During the second term following the school’s nationaisation our new Head, Gábor Rajnavölgyi, called me to his office and told me in confidence that, due to pressure from above, at the end of the year they will have to fail me in so many subjects that repeating the year, or ever attending any Hungarian secondary school again, will be impossible; the only way I can avoid this is by dropping out soon for ‘health reasons’. As of 26 April this happened, I was severed from the class.
That year I still managed to sit my exams as a private student, I no longer remember in which school. During the school year 1949/50 I also managed to learn, with help, the subject matter of the VII. form’s syllabus, but by summer 1950 no school could be found to let me sit my exams. My secondary school career, my chance of taking the matura, seemed at an end. Despite this, shortly before the school year 1950/51 began and acting on ‘who dares wins’, I opened the Budapest telephone directory at Secondary Schools, closed my eyes, and brought down a pencil on the page: when I looked the pencil’s tip rested on the Kölcsey Ferenc school in Munkácsy Mihály Street. Pocketing the School Report Book that recorded my career to date (but, having been issued in 1943, paternal-maternal titles too) I then – with courage whose source I still do not know – went to see its Head and asked him to admit me. He studied me at some length, paged through the Report Book, then said that if I can bring a medical certificate to show that I dropped out and missed a year owing to serious illness, he’ll take me. His name, alas, I no longer recall, but he was an honest, and brave, man: by then ‘the hard fist of the Party’, the ÁVH, ruled the land.
June 1951, the school year almost over – and the deportation of erstwhile exploiters from Budapest began. I de- and re-registered each week at a different address, at none of which I ever slept, until the exams were over and the marks proving that I had completed the VII. (but here already III.) form were entered in my Report Book. Then I fled, before they get me, to ‘build socialism’ at Kazincbarcika. For some two and a half years thereafter I was a 2.08 Forint per hour unskilled labourer, rod-man. In fact I performed a technician’s job: thanks to Arthur Schwarz Eggenhofer I still knew my trigonometry well, so roamed the site with theodolite or leveler, calculated in the office.
Meanwhile my mother had been arrested at Christmas 1951, after weeks of fruitless interrogation interned, and in finally in eary 1953 deported under conditions of ‘strict supervision’:, ony in ate summer 1953 was she permitted to return if not to Budapest at least to Budakeszi (a village just outside the capital). A short time later, in autumn 1953, I was called up and finished up at Kiskúnlacháza, in a reconnaisance regiment of the Air Force. Of our classmates Peter Spyers was already there, if with another unit, and Laci Kún was called up to it together with me (all three of us, I may add, once members of the Turul boy-scout patrol).
My soldiering years in the Peoples’ Army were not unpleasant. In the Air Force discipline was in any case laxer, and food better, than in the infantry, let alone the labour corps, but beyond this chance brought it about that even before the end of our basic training I was taken into the regimental office, since I could manage typewriters, soon to become regimental clerk (and a lance-corporal, then corporal). Exploiting my position – I posted and opened mail – I rapidly checked myself out: the replies I got, about an uninteresting, DISZ (the Hungarian equivalent of the Russian Comsomol) and Trade Union member, unskilled labourer, were most satisfyingly neutral. But early in 1955 I began to sense that something was amiss; then I learnt from an enlisted sergeant, whose wife worked as a typist at Regimental HQ, that the counter-intelligence boys were taking an interest in me; why just then I do not know to this day. I successfully had myself transfered to Tapolca (as regimental clerk I had good connections at Air Force HQ), and nothing much happened until autumn; unless, that I got no leave for a while in late summer.
Then at the end of October fierce class-struggle pounced on me. My immediate superior told me ‘we know exactly who you are, you cannot remain here!’, from which it then emerged that, since I had already served two years and could thus not be transferred to another – meaning: labour corps – unit (in the air force service was three, elsewhere two years), I would be demobilized. I got ten days’ demob leave and took a train to Budapest. At Székesfehérvár station one of the Tapolca counter-intelligence officers approached me quietly, as quietly arrested me, then we left the train, settled into a waiting motorcar, and were driven to the counter-intelligence section of Divisional HQ, located in that town.
A week’s interrogation followed, essentially repeated recitals of my autobiography, and at night writing down all I had said that day. At the end of this interrogation I had to sign the typed report that condensed my repeatedly recounted biography and they explained that for forgery of civil and military documents – before and when called up I had knowingly concealed my class-enemy background, thus smuggling myself into the air force – I would land in prison for a long time. Then I was offered a cigarette and in a different tone of voice it was put to me that, should I agree to work for them, the case will be put aside, I will be demobilized, they’ll even help me find a suitable job. ‘I shan’t be a nark!’ I said; with a ‘you’ll regret it!’ I was locked into a cell.
Hence to Fő utca prison – the same gate in Gyorskocsi Street where I had hung about in 1944 with parcels for my uncle then held there by the Gestapo – then court-martial: two years’ prison, loss of political rights for five more (that really hurt!), demotion. Early in the new year, 1956, I was taken from Fő utca to Várpalota, to mine coal for Inota power station in a prison-camp; not much later (snow still lay) to Herend, to build a new camp for prisoner-miners, where I expanded my so far theoretical learning with practical studies as a trainee bricklayer; finally in late summer to Pécs, to build a block of flats well inside town – Semmelweis Street – reputedly for ÁVH officers. We were still laying the foundations when, one October morning, they made us stop work and transported us to the County Jail (a plaque on the wall says: Listed building).
Inside we did not, until 1 November, know what was happening ouside: something clearly was, but what? The screws did not say, other sources we had none. Then a three-man committee, with red-white-and-green rosettes, came, briefly questioned everybody in turn, sent back the common criminals, promised the politicals their release next day. The night was long, the day that followed perhaps longer, but by afternoon I walked the streets of Pécs a free man again, and sitting in a coffehouse I gradually learnt what had beenhappening in the last few weeks.
By the following evening I managed to make it to Budapest, and found my mother too. Next morning, 4 November, Soviet troops were also there again, not much later also Communist militia. My only identity document was that issued by the Revolutionary Workers’ Council of County Baranya when it set me free: here and now I would no longer get far with it; but even that apart, the Communist future being re-born did not hold out any rosy promises to a prison-escapee of my kind. By late November, if with a heavy heart, I was in Vienna; my mother too: ‘if I don’t come with you now, I’ll never see you again’ she said, which seemed very likely in the situation as it then was.
Vienna was gemütlich, but I instictively knew that I should not stay on. On the other hand, unlike many, I was not attracted by America at all. But fate, inserting some lucky chance incidents, flew me to England within weeks, with briefly glimpsed hopes of a scholarship. In London soon a three-man committee again, without rosettes: these were less interested in my past than in my ideas about the future. I forget the details, only remember that I made it clear to them that, as far as I knew, England had two universities and I had no preference between these two. This achieved its aim, and within days – all of this took place between my arrival on 10 December and Christmas – I was sitting in the room of the Senior Tutor, also responsible for admissions*, of Trinity Hall, Cambridge. We chatted of many things, history, then he took me home to lunch with his family. After lunch he excused himself for being unable to give me more time now, but I had better come up on 12 January, first day of term, I could stay with them temporarilly, and all else could be arranged then. With this he shook hands, got onto his bicycle and rode off: I had been admitted. (Nor was there any form-filling bureaucracy later, and it took me some months to realise that here no one had e.g. a Student ID Card, not even in the University Library did I have to identify myself.)
During January I moved into college, where two of us (a close friend ever since) shared a set of rooms, that is our sitting-room/study was joint; in my second year I lived in town in a bedsitting room, but in my third in college again, by then in my own two-room (bedroom and sitting-room/study) set. At that time, the 1950s (since then all of this has vanished), one’s shoes put out before the door at night were polished for one; of a morning the manservant (gyp) responsible for the rooms off a staircase would draw aside the curtains with a ‘Good morning, sir! time to get up.’, and would later, assisted by a bedmaker, clean; dinner was served – in the strict sense of the term – in the 16th century Hall, where we students ate in gowns, sitting on wooden benches along long scrubbed wooden tables. All of this I only mention here by way of contrast with my life of a few months earlier.
Allowed to choose my subject, Moral Sciences – a mix of philosophy, ethics, logic and psychology (since abolished as being, they say, ‘too broad and general’) – became my choice. Two considerations led me in this: on the one hand, it is interesting and the diametrical opposite of my life, limited to day by day survival, of the last few years, on the other hand it does not call for much rote-learning of facts, but rather playing with thoughts and ideas. The teaching system in Cambridge (as in Oxford) suited this, and me, equally well. The college allocates each student to a Director of Studies in his subject who, or the Supervisor nominated by him, every week sets an essay subject, and draws the student’s attention to the books he might with profit read and study before writing his essay; the following week the two of them go over and discuss the contents of the essay, handed in in advance of this session: what is good in it, what is poor in it, what was left out, and so on. If nothing else, one learns to express oneself well in writing, and how to defend one’s written assertions and views orally against, often advocatus diaboli style, objections. There were lectures too, but I only went (not earlier than at 10) if I knew that the lecturer was interesting or that many girls also went to hear him.
In summer 1959 this pleasant life came to an end: in a formal ceremony I was handed my degree certificate, according to which I had earned the academic degree of Bachelor of Arts, BA – to which end I had had to pass eight to ten exams (all but one written) on each of two occasions, at the end of my second and my third year – and with this my formal education, begun twenty years earlier, was finally terminated. (Since then I possess the Master of Arts, MA, degree as well, but Cambridge, like Oxford, awards this four years after the BA, on request, without any further exams on payment of a modest administrative fee; I have used it but once, when I had prepared a systems study for the Bodleain Library of Oxford University.)
On the advice of the University Appointments Board (which helps graduands find jobs) – ‘What are you reading?’ - ‘Moral Sciences.’ - ‘Well, that’s not easy. Try advertising: they take anybody.’ – I got a job with the market research arm of the international J. Walter Thompson advertising agency, at £750 a year, and moved to a bedsit in London. In time I left my first employer for the Young & Rubicam advertising agency, but was bored to death by market research: who cared which margarine or detergent, the advertisments of which, were more successful? I most certainly not. Then, we wrote 1963, fate brought me together – at a dinner with much wine, during which we discussed the links and interactions between religion, ethics and world politics at length – with a bearded Greek. Perhaps the wine did it, but he invited me to join the computer service bureau he was just starting adding that, although ignorant of my current salary, he would pay me the same amount. On the principle that by doing so I coud not lose, I accepted his offer. It was a good moment: the commercial world and industry were just beginning to discover and use the power of computers, but there were as yet no formal qualifications for the design of such systems. In the course of my work I gradually learnt as much about the essentials of computers and their capabilities as I needed to know, but always left the implementation of technical details, programming and the like, to others. That is how I became a systems consultant some forty years ago.
I worked for four different companies in jobs of this nature (at one of them I even had executive, and at another manager, in my official job title). Meanwhile – I had long left the bedsit to move into a small flat overlooking a garden in a quiet Kensington side street – I married, we bought an early Victorian, mid-19th century, narrow red-brick house of several storeys with an extensive garden in Richmond; our son was born, and the following year our daughter too. I also applied for and was granted British citizenship.
By 1975 I had had enough of being an employee: I knew exactly how much my employers charged for my services, as also what my salary was – the gap between these two was huge, and provided for the maintenance of numerous useless ‘bosses’. So I went independent, as INSYC Information System Consultants; and from then on I quite successfully made a living. I saw the world too: work took me to Iran (a lot, still in the days of the Shah), Ceylon, Nigeria; then from the early 1980s more and more contracts came from the European Commission in Brussels, including an initial six months, that grew into four years, as an ‘expert’ working within the Commission.
After 1956 I dared make no visits home: there had been general pardons, but could one ever know whether the deserter + escaped prisoner + class enemy mix might not be an exception concealed in some well hidden paragraph? Only in 1989 did it begin to seem that now it might perhaps be risked, and in August that year, after an absence of nearly thirty-three years, I was in Budapest again. Here, to my delight, every one took me to be a local from my speech and pronounciation (‘How did you bring this car back from England?’ they asked seeing its British number plate); I was also present in the Basilica at the first St Stephen’s day procession held again. At long last, after so many negative ones, a positive turn of history.
From then on I visited every year, and thought of buying a tiny flat here, rather than stay in a pension or rent a flat temporarily whenever I came. But the health of my wife got worse with every passing year, in 1997 I became a widower; the children long adults, living their own life, why should I remain in England? After much searching chance guided me to the flat in Cimbalom Street, which I bought, had renovated, and into which I moved in January 2000, in the hope that I shall never in my lifetime have to move again; in England I keep but a small cottage. There is no getting away from it:
extra Hungariam non est vita, si est vita non est ita!
Glossary and notes for non-Hungarians
ÁVH (Államvédelmi Hatóság: State Defence Authority). Political police, fashioned on the Soviet KGB down to its uniforms; nominally under the Ministry of Interior, it took its orders directly from the Party, whose ‘hard fist’ it publicly claimed to be.
Basilica, St Stephen’s (first King of Hungary). Large, late 19th century neo-Renaissance church in Budapest, where St Stephen’s preserved right hand is now kept; traditionally this is carried in procession on the anniversary of his canonisation, 20th August, a tradition discontinued from Mindszenty’s arrest until 1989.
De- and re-registering. Registering one’s address with the police was compulsory; the deportation (q.v.) lists relied on registration address data held by the police.
Deportations. This was the term used for what was, in effect, Russian-style ‘internal exile’; those deported were forbidden to travel beyond the parish boundaries of the, generally remote, village they had been taken to.
Exams. In Hungary such had to, still have to, be taken and passed at the end of each school-year; if failed in one or two subjects these could be re-sat in late August, if failed in three or more the year had to be repeated, if failed in six (I think) or more no re-admission.
Fő utca (High Street). Location, in heart of old Buda, of a large prison built ca. 1900.
Matura. Key exam taken on completion of the gimnázium (q.v), passing it a condition of admission to university or other forms of higher education, and a prerequisite for most white-collar jobs as for an army commission.
School Report Book (iskolai értesítő). Hard cover booklet issued on starting gimnázium (q.v), it contained formal certificates, year by year, of the results of all the exams (q.v.) taken; the front page listed personal data, including parents’ full names.
VII. / III. Form. By 1951 the traditional 4 + 8 years split between primary and secondary education had been remodelled, on the Soviet pattern, to 8 years of ‘comprehensive’ general school – általános iskola – with 4 years’ of secondary education after that.
* In Cambridge, as Oxford, the University as such does not admit students, only provides lectures and examinations for them: students are admitted by individual colleges as they see fit.
|