 |
|
|
Keller Zoltán George
in English
Budapesten születtem 1933-ban. Apám ács segéd volt, anyám is dolgozott eleinte mint takarítónő később egy tejcsarnokban a Görgey Arthur utcában.
Az elemi iskolát Zalában nagyanyámnál kezdtem de a harmadik és negyedik osztályt Budapesten a Margit köruton végeztem.
A negyedik évben a Husvéti bizonyitványt vittem anyám üzletébe ahol egy nyugalmazott tábornok, (80 éven felüli) beszélgetett és kérte hogy mutassam neki is. Ő mindjárt javasolta hogy nekem az Érsekibe kellene mennem gimnáziumba. Anyám mondta hogy arra nincs lehetőség mert ott fizetni kell és két fiúra (az öcsém egy évvel jött utánam) mi nem vagyunk képesek.
A tábornok pár nappal később visszajött és oda adott két papírt, az egyik egy kérvény volt hogy részt vehessek a felvételi vizsgán a másikon kérdések voltak a családi helyzetről. “Töltsék ki és én majd elviszem és oda adom az unokaöcsémnek“ mondta ő. “ Ki a maga unoka öccse“ kérdezte anyám.
“A Gáspár igazgató“ mondta a tábornok. Igy kerültem az Érsekibe ahol nekünk egy lecsökkentett tandíjat kellett fizetni.
Annak ellenére hogy a szociális ranglistán elég alacsonyan voltam én hamar találtam barátokat és nem volt kisebbségi érzetem ( köszönet az összes osztálytársaimnak). Az ostrom alatt lakásunkat a Csalogány utcában lebombázták és egy másik családdal eggyütt találtunk egy üres apartmentet a Pasaréti uton ahova beköltöztünk.
Apám egy évet töltött hadifogságban, ez idő alatt a nagyszüleim segitettek minket.
1949 egy nagyon emlékezetes év lett az életemben. Először is a Keller család (nagyszülők, nagybátyám és unokatestvéreim) akik egy kis Tolna megyei faluban éltek és 15 hold földet műveltek, ki lettek telepitve Németországba (sajnos Kelet Németországba), házat, földet, állatokat, mindent elvettek tőlük.
A másik esemény az volt hogy az Érseki államosítása után gondolkozni kezdtem a jövőmről. Nekem mindig az agrártudomány tetszett. Talán az őseim vére ösztönzött hogy ezt a pályát válasszam. A cél az volt hogy át megyek egy Mezőgazdasági középiskolába azután meg Gödöllőn az Agrár Egyetemen kapjak egy diplomat. Én egy mezőgazdasági kisérleti állomáson akartam dolgozni és később talán vezetni. Egy darabig úgy látszott hogy amiről álmodok az megvalósul.
1952 Júniusában érettségiztem Keszthelyen. Mivel minden tantárgy nagyon érdekelt kitünő eredménnyel végeztem. De valami történt az érettségi előtt.
Egy országos tanulmányi versenyt kezdeményeztek ebben az évben (a Rákosi nevében) és én az első dijat nyertem a mezőgazdasági kategóriában.
A nyertes kapott 2000 forintot és teljes ösztöndíjat a Szovjetunióban tanulni egy agrár egyetemen.
Ez úgy látszott hogy biztositja a jövőmet. Azon a nyáron két hónapos orosz nyelvtanulás volt ki írva az ösztöndijasoknak de én nem kaptam meghivót ezért el mentem az iskolába érdeklődni. Ott egyszerüen az iskola párt-titkára kijelentette hogy én munkás származást írtam be a kérdőívre és miután kivizsgálták a multat rájöttek hogy apám letette az ácsmesteri vizsgát és ő 6- 7 embert is foglalkoztatott hogy nagyobb munkát tudjon vállalni ezért őt nem tartják “munkásnak“ ő egy burzsoá vagyis kizsákmányoló akinek a fia nem kaphat ösztöndijat amit tőlem elvettek. El mentem Gödöllőre ahol azt mondták hogy a létszám betelt és kivételt nem csinálnak akár milyen jó bizonyitványt mutatok. A Közoktatásügyi Miniszterium csak egy lehetséget adott: “menj a Lenin Intézetbe ott még van üresedés“. Nem volt más választásom csak ez vagy a katonaság.
Négy évet töltöttem ott kedvetlenül. 1956-ban kaptam meg a diplomát mint műszaki fordító ( orosz – magyar). A tartalékos tiszti gyakorlat Debrecenben történt ahol rendfeltartó szerepet töltöttünk be a forradalom alatt amig November 4-én az oroszok megtámadták a laktanyát és fogságban tartottak minket pár hétig. Én jól tudtam oroszul ezért engem választottak hogy tolmácsoljak. Az egyik legnehezebb dolog amiben rész kellett vennem az volt hogy tolmácsoljam két magyar tiszt kihallgatását. Később hallottam hogy mindkettőt kivégezték.
Miután elengedtek bennünket többen gyalog mentünk Budapestre.
Egy osztálytársammal együtt aki már a menyasszonyom volt elhatároztuk hogy megyünk nyugatra.
Ausztriában úgy volt hogy Salzburgba visznek de a menekültek tábora már tele volt így Graz-ból egy kis városba kerültünk Steiermarkban. Ott a Liechtensteini főherceg öccsének volt nagy birtoka és az egyik házát a 20 magyar menekültnek a rendelkezésére bocsájtotta. Egy látogatás alkalmával felfedezte hogy mi meg szeretnénk esküdni (menyasszonyom jól beszélt németül). A herceg utasitotta a helyi gondnokot hogy rendezze meg az esküvőt meg az utána következő vigadalmat az összes magyar részvételével az ő költségén.
1957 márciusában érkeztünk Kanadába, Torontóba. Az első év nagyon nehéz volt, itt-ott főleg épitkezésen dolgoztam mint segéd munkás. Hamar rájöttem hogy a Lenin Intézeti Diplomának nincs semmi értéke és ha akarok valaki lenni akkor a legalacsonyabb fokon kell kezdeni.
1958 júliusában kaptam munkát egy sörgyárban (Canadian Breweries) és az elkövetkező másfél évig én voltam a legutolsó a szakszervezeti ranglistán (seniority list). Ez azt jelentette hogy minden munkát amit mások nem szerettek mert nehéz vagy piszkos volt azt rám sózták. Amikor valaki hiányzott akkor engem küldtek ami gyakran esti vagy éjtszakai műszakot jelentett. Ez azonban arra volt jó hogy rövid idő alatt minden gép kezelését megtanultam. Egy évvel később áthelyeztek egy állandó éjtszakai műszakra amivel már első osztályu pozició és fizetés járt. Ennek ellenére jól tudtam hogy további előmenetel ott nincs kilátásban.
1962-ben volt egy üresedés a műhelyben és kérésemre áthelyeztek mint segéd munkást (maintenance helper). Ez adta meg az alkalmat hogy esti
iskolába járjak és megtanuljam a szakmát. Két év alatt ”class A.” mechanikus lettem, képes voltam minden javitást elvégezni, villanyszerelést, műszerek
javítását beleértve. Én minden áron meg akartam szerezni a mérnöki diplomát esti iskolán. Sajnos amikor már elértem a ”Senior Engineering Technologist” titulusát különböző okok miatt abba kellett hagyni a tervet, egyszerüen nem volt rá időm.
1965-ben egy angol társaság és a sörgyár összeállt abból a célból hogy egy új technologiát követve mindenféle izesítő dolgot csináljanak a sörélesztőböl. Egy üres épületbe állitották be a gépeket és megkezdték a termelést. A gyár főnöke aki egyedül hozta a technikai tudást arra kért hogy én csináljam az összes javítást. Mi jól össze-barátkoztunk és én minden szakkönyvet amit találtam át-tanulmányoztam és vele megbeszéltem hogy megértsem a termelés titkát.
1969-ben egy amerikai társaság, Miles Laboratories, megvette a gyárat és az eredeti főnök elhatározta hogy vissza megy Angliába. Miután senki más nem értette a termelést ő engem javasolt üzemvezetőnek amit az új tulajdonosok elfogadtak. Egy évvel később előléptettek gyár vezetőnek (Plant Manager).
1977-ben Miles Laboratories eladta a gyárat egy Quebec-i cégnek (Champlain Industries) akik engem biztak meg hogy irányitsam a gépek leszerelését és felépitését az új helyen és az én irányitásom alatt folytattuk a termelést.
1980-ban az egész complex az én vezetésem alá került. Itt sok más dolgot is csináltunk az élelmiszer iparnak nem csak izesítő anyagot (flavour ingredients). Egy évvel később egy másik tejipari gyár is az én kezem alá került. Összessen 150 – 160 ember dolgozott a két gyárban. Én magam közvetlenül az elnök irányitása alatt voltam.
1988-ban mivel a politikai helyzet Quebekben egyre rosszabb lett a direktorok elhatározták hogy lezárják mindkét gyárat és egy újat épitenek Ontario-ban, Cornwall városában. Én részt vettem a tervezésben és 1990-ben a gyár készen lett és a termelés megkezdődött. Nekem egy új poziciót ajánlottak; Manager of R&D, egy pozició ami a Laboratóriumba helyezett engem.
A megelőző tiz évben Champlain Industries sok sikert aratott és képes volt megvenni három gyárat az USA-ban, kettőt Kanadában egyet meg Angliában.
1994-ben Universal Foods (USA) megvett mindent.
1998-ban én nyugalomba vonultam de kértek hogy dolgozzak tovább, ha akarok, mint tanácsadó (consultant). Már az előzetes években is sokszor küldtek az USA-ba és Angliába hogy segitsek a termelésben. Egy Mexikói vállalattal is együtt müködtünk 1980 óta és ott is sokat dolgoztam.
1998 és 2002 között több mint a fele időmet Franciaországban, Strasbourgban töltöttem ahol egy új gyár beindítását segitettem. 2002 után úgy látszott hogy már tényleg nyugalomba vonulok, de egy barátom Belgiumból hivott hogy menjek vele Törökországba ahol egy új gyár tervezésében vettünk részt.
2003-ban Borregaard, egy Norvég vállalat akinek Svájcban van egy celluloze gyára, kért meg hogy lenne-e kedvem dolgozni nekik. Most már három éve hogy itt vagyok. Rendszerint 4-5 hetet dolgozok azután két hétre haza repülök Kanadába.
Az évek kemény munkával teltek el, ami a családi életemet is befolyásolta. Első feleségemtől két lányom és egy fiam lett. A lányok férjnél vannak és tőlük van három unokám. A második feleségem egy Quebec-i francia. Két fiunk született (ikrek). Sajnos az egyiknek fizikai és szellemi problémája van mert nagyon rossz pozicióban feküdt születése előtt (oxygen hiány).
Befejezésül azt szeretném mondani hogy mi Érsekisták többé-kevésbbé sikert értünk el. Amikor olvasom volt osztálytársaim életrajzát egy kis büszkeség tölt el mert akármilyen politikai vagy gazdasági nehézség állt előttünk mi mindent megtettünk hogy átvészeljük. Lehetséges hogy amit tanáraink az Érsekiben belénk ültettek az segitett végig az életpályáinkon.
Zoltan George Keller
I was born in 1933 in Budapest. My father was a carpenter and my mother worked for years as a cleaning lady before she got a steady job in a milk store. I started my grammar school in a small village in county Zala, where my maternal grandmother lived. I completed grades 3 and 4 in Budapest.
I would like to mention how I became a student in the Érseki Gimnázium.
A client of the store was a retired general in his eighties and he saw my second trimester report card in grade 4 which was very good. He told me that I should continue my studies in the Érseki. My mother said we cannot afford the payment especially for two boys ( my brother was a year behind me). The gentleman arranged through his nephew, who happened to be the principal of Érseki, that if I successfully pass the entry exam then the pay will be substantially reduced.
Despite the fact that I came from a poor working class family my classmates treated me as one of their own.
During the siege of Budapest the old single story house where we lived was destroyed (while we were in the cellar). With an other family we moved into an empty apartment on Pasaréti ut. Meantime my father was taken to Russia as a war prisoner and only came back a year later. My grandparents helped us that time to survive.
1949 was an important year in my life for two reasons:
First the rest of the Keller family (my grandparents, uncle, aunt and cousins) who lived in Tolna and cultivated 15 acres of land were deported to East Germany as German speaking undesirable minority on order of Stalin.
Secondly I started to think about my future. I always imagined my life as a scientist working on an Agricultural Experimental Station, developing new, improved high yielding crops for the farmers. For that reason I transferred to an Agricultural Technical School which more suited my development. My senior matriculation took place in Keszthely, near lake Balaton, with excellent average. There was an event before the matriculation which first gave me an even bigger hope that I will achieve my dream but later it almost destroyed me. The event was a national contest available to all agricultural students where I got the first prize. The winner not only got a monetary reward but a fully paid scholarship to a university in the Soviet Union. As the recipient I thought that my future was all set. Not so! During the summer I learned that my family background had been investigated and I was accused that I falsely claimed working class origin! The scholarship was taken away and the only opportunity to attend university was the Institute of Lenin. I knew I had to take it or I will be called to military service for the next three yeas.
After the State Exams I received my diploma as technical translator (Russian – Hungarian) and started the compulsory military training for officers in reserve in Debrecen. Close to the end of the training the Hungarian revolution broke out. As soldiers we helped keeping order and tried to stop the Russians to parade through the city every day. They had an airport nearby and after bringing in fresh troops they became more belligerent which culminated in an attack on our barracks. We were held prisoners for three weeks. The ability to speak Russian came handy this time, they picked me as interpreter. My worst moment came when I had to serve as translator during the interrogation of two Hungarian officers. I learned later that both were executed.
Finally the Russians let us go and because there was no train service or other form of transportation we walked all the way to Budapest. Immediately I called my girlfriend and we decided to go West.
In Austria the biggest refugee camp at Salzburg was full therefore we were taken to a small village in Steiermark. There the younger brother of the ruling prince of Liechtenstein had large estates and he gave one of his mansions to us as temporary shelter. He came to visit at Christmas time and learned that we were trying to get married (my girlfriend spoke fluent German), he instructed his estate manager to arrange the wedding and the reception and he will cover all the expenses.
In March 1957 we arrived in Canada and settled in Toronto. The first year was very hard. I soon realized that my diploma was useless, it did not help me find a job. Finally in July 1958 I started working in a brewery (Canadian Breweries). On the union seniority list I remained the last one for a year and a half. Consequently they gave me the hardest and dirties works what nobody wanted and if somebody was absent I often had to change shifts on a short notice. One good thing came out of this situation that in short time I learned the operation of all the machines and could perform well in any work station. A year later they assigned me to the department where the brewers yeast was handled, de-bittered and dried. That position was a higher class and my hourly pay increased.
I realized soon that there was no opportunity to improve myself if I stay in that job. In 1962 an opening was created in the maintenance department for a helper. I asked for and got the transfer. This move urged me to go to night school and learn the trade: welding, plumbing, sheet metal work, lathe and other machine shop works followed by electrical and instrument repairs. In two years I became a “Class A” maintenance mechanic. I did not want to stop there I wanted to get my engineering diploma whatever it takes. I managed to get the certificate as Senior Engineering Technologist but because of other changes in my life I did not have the time to study for the diploma.
In 1965 a joint venture started between the Brewery and an English Company to produce flavour ingredients based on brewers and bakers yeast. The general manager, who brought the process knowledge, requested that I should do all the necessary repairs and up-grading in the plant. Eventually we became friends and because I was very interested in that technology and read every book I could find on the subject, he got me more and more involved in the process.
In 1969 Miles Laboratories (USA) purchased the plant and the general manager decided to go back to England but before he left he recommended to the new owners to hire me as production manager as the only knowledgeable person. They gave me the job and a year later promoted me to Plant Manager.
In 1977 Miles Labs sold the plant to a Quebec based private firm, Champlain Industries. They offered me a position and asked to supervise the dismantling and the installation of the equipment in Quebec. Three years later a reorganization of the company structure put me in the position of Manufacturing Manager in charge of two facilities: a flavour plant and a dairy plant with 150- 160 employees. In that position I reported directly to the President.
Due to the political situation in Quebec the Board of Directors decided to close down both plants and build a new one in the Ontario side in Cornwall. I participated in the design and the start-up. They also put me into a new position as R&D Manager. During the preceding years the Company prospered and was able to make several acquisitions: 3 in USA, 2 in Canada and 1 in the UK. I enjoyed visiting all those plants and often worked there on process improvement and product development. We also had a joint venture in Mexico since 1980 where I worked on technology transfer and later productivity improvement.
In 1994 Universal Foods (USA) purchased all the assets of Champlain Industries. I continued to work in R&D but very often they sent me to foreign locations.
I took my retirement in 1998 but immediately the Company asked me to work for them as consultant what I accepted. During the next four years I mostly worked on projects in Strasbourg France and in Mexico.
In 2002 I finally retired or I thought so when a Belgian friend invited me to go with him to Turkey and work on the design of a yeast extract plant. Shortly after that Borregaard Schweiz contacted me and offered a long term consulting job which is still on-going. I usually work 4-5 week periods and return home for 2 weeks in between.
About my personal life: I have two daughters and a son from my first wife, they produced three grandsons. My second wife is French-Canadian and we have twin boys. Unfortunately one of the twins is mildly handicapped, his brother will start university this fall, he wants to be a personal trainer.
In conclusion I would like to say that we, Erseki students, managed to stand up well against the political and economic adversities in our life. Reading the biographies and the achievements of my classmates I think warmly of the teaching of our professors who formed our character and instilled the principles which guided us through life. |
 |
|
|
