|
|
Gyarmathy György
sz. 1933. április 5.
English
Iskolaévek
Gyermekéveim az Áldás-utcai elemiböl a Toldy Ferenc Gimnáziumon át vezettek az Érsekibe. Az ostrom és felszaba-dúlás utáni nem éppen biztonságos idökben szüleimnek sikerült ugyanis 1945 tavaszán kivívniuk az Érseki igazgatójánál, hogy vegyenek fel menetközben a második osztályba. (Mint nem katolikus, az osztály 1943 öszén való indításakor még hiába jelentkeztem.) Ezzel a profán logika is gyözött: a szomszédba járhattam, vagyis elalvás esetén a kerítésen át zárhattam rövidre az iskolautat.
A történelem viharai családunkat közvetlenül nem sújtották, hála Istennek. Az Erdélyböl való kitelepítés, amely apai nagyapámat kincstári erdöigazgatóként érte 1919-ben, már rég megtörtént. Nyugdíjasként kisunokájával szerettette meg a természetet, hosszú budai sétákon. Az 1950-es kitelepítések elöl pedig talán az mentett meg, hogy velünk lakó anyai nagymamán pár hónappal a kitelepítések kezdete elött békésen elhúnyt. Egyenes iskolai út vezetett tehát az 1951-es érettségiig és onnan – két répa-egyeléssel eltöltött osztályöntudatos lepsényi hét közbeiktatásával – a Müegyetemre.
Miért volt az Érseki meghatározóan fontos életem alakulására? Elöször is mert szigorú tanáraink voltak. Megkövetelték az anyagot. De rávezettek a dolgok ízére is, vagyis megragadták az érdeklödésünket. (Kunz Ferivel lelkesen magoltunk be – Horácius vagy Ovidius hexamétereitöl kezdve a Török Félsziget vízrajzán át a magyar irodalomi remekeiig – mindent, ami kikérdezhetö volt. Csak a történelemmel álltam hadilábon: az úgy ki tudott párologni a fejemböl, hogy másnap az órán néha azt sem tudtam, hogy elözö délután miböl is készültem fel. A matézis és a geométria viszont magától ment. – Másodszor azért, mert az iskola mint katolikus intézmény a latin müveltség alapján állott, vagyis át volt itatva az ókortól a jelenig tartó európai müveltség legfontosabb elemeivel. Tanáraink egyívásúak voltak – papok és világiak egyaránt. Ezt a szellemet szívtuk be magunkba. Hála Rovátkay és Kunz ösztönzö befolyásának, még a komoly zene iránt is mély vonzalom fejlödött ki bennem, minkét botfülem és Szentkúty énektanárunk elötti próbaéneklésem („≈≈≈≈≈“ – „Ülj le, ülj le!“) dacára. – Harmadsorban a cserkészet miatt. Egészséges játékok, másokkal való törödés („napi jócselekedet“), jó baráti kör, fiatalabbak vezetése – megannyi útravaló az életre. – Negyedsorban azért, mert az iskola és minden barátom és cserkésztársam katolikus lévén állandóan szembesültem azzal a kérdéssel, hogy én miért nem vagyok az, s miért is szeretem annyira erdélyi öseim unitárius hitét. (Itt külön nagyrabecsülés illeti osztályfönökünket Ongrádit, aki szigorúan számonkérte tölem, hogy járok-e rendszeresen hittanóráimra a Medve-utcába.) – Ötödször, mert tanáraink példát mutattak abban, hogyan lehet továbbra is ugyanabban a szellemben – a családi otthon szellemében – tovább oktatni, amikor már az egész környezö világ az osztálygyülöletet hirdette. A késöbbi államosítás, az új iskolavezetés hatalmas lelki teher és belsö szakítópróba elé kellett állítsa öket, egyháziakat és világiakat egyaránt.
Telente tánciskola Mimi néninél, sok hangverseny, nyaranta Balaton, sport, flörtölés, bridzs, baráti társaság, néha alkalmi pénzkeresö munka – az évek gyorsan repültek. A világ közben tolódott – bal felé. Sok ismerös család disszidált nyugatra. Egyik kiváló nagybátyám is. Én nem álmodoztam ilyesmiröl. Miért nem? Talán mert túl sok szál kötött az otthonhoz? Mert szüleim sem akartak külföldre menni? Pedig a jövö idömércéje a török hódoltság volt: 150 év!
Egyetem, Ötvenhat
Az egyetemen szembesültem elöször az osztályharc szellemével („klerikális klikk“, „burzsoák“, „leplezett ellenség“ stb.). Az elsö két évben sosem voltam biztos, hogy a jövö héten vajjon még itt lehetek-e. De jó vizsgaeredményeim és a népi kollégistákkal való együtt tanulás átvittek a buktatókon. Ötvenhat áprilisában védtem meg gépészmérnöki diplomámat. Elsö állásomba egy tervezöintézethez kerültem, majd a katonaság következett: tartalékos tiszti képzés Tatán a páncélos iskolában, augusztus-szeptember-október hónapokban.
A forradalom kitörése ott ért, leszerelésünket egy héttel megelözve. Éjjeli riadó. Fegyverosztás. Aggasztó, de csodálatos hírek Budapeströl, a Müegyetemröl. Fejetlenség és félelem moszkovita kiképzö tisztjeink körében. Kiszámíthatatlan állapotok. A bizonytalanságban mi egyetemisták megbízást kértünk a berezelt iskolaparancsnok örnagytól, hogy állíttassa velünk helyre a megingott bizalmat a város és a tiszti iskola között. Ez végre olyan feladat volt, ahol magunknak kellett döntenünk, hogy mi a teendö! Micsoda érzés volt ez 5 év kényszerü passzivitás után! Összehívtuk a Munkás és Katona Tanácsok alakuló gyülését. Megkapó volt látni, hogy milyen rendes, talpig becsületes, jóakaró emberek jelentek meg mint küldöttek a különféle tatai vállalatoktól. (Kettöt mi közülünk is beválasztottak a tanácsba. Ezeket 57-ben halálra ítélték, de addigra már Amerikában voltak.) Leszerelésünk után beálltam a Müegyetem rendfenntartó egységébe, de csak három napra. Nov. 4-i önkéntes feloszlásunk után otthon vártam ki a harcok megszünését. („Most pedig újra vissza kell szoknunk a pártszólamok szajkózásába?!“ Ez elképzelhetetlen volt, 2 hét szabad lélegzés után!) Végülis szüleimtöl jött a döntö szó: „Menjetek! Odakint tanulva többet tudtok használni az országnak!“ Én is valószínünek éreztem, hogy az aktív egyetemistáket majd begyüjtik a Szovjetúnióba, 1945 budapesti receptjét követve. Az empirikus választ persze nem vártuk ki. Dóra húgommal és négy barátunkkal november közepén átléptünk Ausztriába – a végén már 30 fönyi csoportot vezetve. Cserkészkirándulás volt a javából!
Svájc
Elbeszélésem fonalát innen tömörebbre sodrom. Egyik barátom meghívást szerzett mindnyájunknak Svájcba. November végén már Zürichben rendeztük szállás-ügyeinket és jövönket, december 10-én munkába álltam a Brown Boveri gépgyár gázturbinaszerkesztési osztályán. Két körülményt kell kiemeljek: Svájc népe egy emberként állt ki a menekültek felvétele és talprasegítése mellett, ami nagy könnyebbséget jelentett mind a 15 ezer magyarnak. Dóra húgom és én, barátainkkal együtt, ezen felül családi otthonra is leltünk annál a házaspárnál, akik ismeretlenül meghívtak Svájcba. Gondoskodásuk, meleg barátságuk évtizedeken át, egészen halálukig tartott, s kiterjedt gyermekeinkre, szüleinkre is.
A gyári munka mellett letettem a különbözeti vizsgákat, amelyeket az ETH a doktoráláshoz elöírt. 1959 tavaszán ösztöndíjas állásba mentem az egyetemre, hogy gözturbinákról szóló disszertációmon dolgozhassam. A befejezett kéziratot két órával az esküvöm idöpontja elött nyújtottam be, a vizsga 1 évvel késöbb következett. Feleségemmel Catherine-nal és szüleivel Zürichben ismerkedtem meg. Két fiunk Zürichben, majd lányunk Dayton (Ohio) városában született. 1964-töl ugyanis a US AirForce egyik ürkutató laboratóriumában dolgoztam mint kutató. Az érdekes munka kapcsán sok egyetemmel és vállalattal ismerkedhettem meg. Bár nem akartunk Amerikában letelepedni, ez a jó két év mégis igen hasznos élet- és szakmai tapasztalatot adott.
1967 és 1983 között ismét a Brown Boveri gyárban helyezkedtem el. Elöbb kutatói vonalon, majd pár éven át a kísérleti laboratóriumot menedzselve, közben az aacheni müszaki egyetemen habilitációt szerezve, majd egy újszerü dízelmotor-feltöltö kifejlesztését és piacra vitelét vezetve. Innen ragadott ki az a lehetöség, hogy az ETH-n megörököljem Doktorvater-em, Traupel professzor intézetét. Kinevezésem után az áramlástani höerögépek (Thermische Turbomaschinen) tanszéket vezettem 16 éven át. Munkám az oktatás mellett több kutatási projektre terjedt ki, négy éven keresztül voltam dékán is. A fiatal, tehetséges, nemzetközi összetételü hallgatósággal és doktorandusz-gárdámmal való munka nagyon élvezetes volt. 1989 után a budapesti Alma Mater felé is igyekeztem erösíteni a kapcsolatokat. Ennek köszönhettem, hogy 1991-ben díszdoktori oklevéllel tisztelt meg a BME. 1999-ben mentem nyugdíjba. A technikát azóta föleg hobbi-szinten üzöm tovább, takaréklángon, de szívesen.
Nyugdíjasság
Kollégáim sokszor kérdezték, mit fogok csinálni az emeritáltatás után; fogalmam sincs róla, felelgettem, majd kiderül. Arról sejtelmem sem volt, hogy a magyar kormány 1999-ben meg fog kérdezni, hogy beállok-e diplomatának. Ebböl hamarosan konkrét feladat alakult ki: a müncheni fökonzulátus vezetése, vagyis Magyarország képviselete a Bajor Szabadállamban. Külügyminisztériumi pár hónap után – amely alatt föleg a hazai közigazgatási, gazdasági és kultúrális intézményrendszerrel kellett megismerkednem – 2000 elején mutatkoztam be Münchenben. Catherine teljes lelkesedéssel szállt bele a kalandba. Felnött gyermekeink persze maradtak Svájcban. A kétésfél éves, fejtágító, élvezetes intermezzónak – amely alatt Bajorországot jól megismertük és Magyarország EU-belépésének útját is egyengetni igyekeztük – 70. születésnapom vetett véget. Azóta kitört a kötetlen, nyugdíjas élet.
Beszámolóm nem lenne teljes, ha nem említeném Erdélyt, székely Gyarmathy öseim hazáját. 1971-töl fogva következetesen építettük ki kapcsolatrendszerünket rokoni, egyházi (református és unitárius), majd 1990 után kisebbségpolitikai vonalak mentén is, kezdetben svájci protestáns lelkészek diszkrét, de jelentös pénzadományait szállítva az árvíz- és földrengési károk által sújtott erdélyi egyházközségeknek. Ceausescu bukása után, amikor nyíltan is és sokfelöl megindult a segélyezés Erdélybe, feleségemmel tulajdonképen egyetlen nagyobb projektre összpontosítottunk: egy Lókod nevü piciny székely falura, ahol felkaroltuk egy ökuménikus öregotthonnak a létesítését a helyibéli unitárius tiszteletes asszony által. Svájci segélyszervezetek támogatásával épült fel a papilak telkén az épület, amelyben 2000 óta huszonnégy öreg lakik. Katolikusok, unitáriusok, reformátusok, néha ortodox román is. Jelenleg újra építkezünk, most svájci johanniták adományából: megkétszerezzük a féröhelyek számát, mert Székelyudvarhely térségében hatalmas igény áll fenn erre – s a lókodi arrafelé az egyetlen ezidöszerint müködö szociális öregotthon.
Mióta Münchent 2003-ban elhagytuk, kétlaki életre álltunk át: a téli hónapokat Zürichben töltjük, felnött gyermekeink és kisunokánk közelében, a nyár java részét pedig Budapesten, ahonnan Erdély is és a szüleim építette balatoni nyaraló is – ahol 1972 óta sok vakációt töltöttünk, s ahol a gyerekek is megtanultak magyarul – könnyen elérhetö. Budapesti föhadiszállásunkat a sövényutcai lakásban, szüleim utolsó otthonában, Rika húgom közelében rendeztük be.
|
