 |
|
|
Zele Ferenc
In English
Németországból való hazajövetelem után 1946 tavaszán szüleim beirattak az Érseki Katholikus Gimnáziumba (Rákócziánum). 1948-ban az iskolát államositották és áthelyezték a Mátyás Gimnáziumba a várba. Itt már VI-os voltam. 1949 nyarán megvonták apám nyugdíját minden indokolás nélkül. Ő már a háború előtt nyugdíjba ment. Így a család hirtelen jövedelem nélkül maradt. Szüleim kivettek a gimnáziumból és elküldtek inasnak.
A Kismotor és Gépgyárba kerültem a Fehérvári-úton. Egy évig tartott, amig köszörűs segéd lehettem. 1949 november elején beiratkoztam a Jurányi-utcai Dolgozók Gimnáziumába, ahol 1951-ben leérettségiztem és azév szeptemberében felvettek a Budapesti Közlekedési és Építőipari Műszaki Egyetemre. Az általános mérnöki pályát választottam, nem azért, mert ez különösen érdekelt, de itt volt a legnagyobb eshetőség, hogy felvesznek. Engem inkább a mathematika és csillagászat érdekelt.
Minthogy a Dolgozók Gimnáziumát végeztem, az egyetem nem a szüleim származását nézte, hanem mint munkás-kádert kezelt. 1956-ban kaptam meg a mérnöki diplomámat. Első állásom a Magyar Államvasútak Hídépitési Főnökségén kezdődött. Kihelyeztek Zalaegerszegre, ahol egy vasúti híd megerősítésén dolgoztunk. Szobát béreltem és hetenként egyszer utaztam haza szüleimhez gyorsvonattal.
Szeptemberben a többi egyetemi kollegámmal együtt bevonultunk 3 hónapi tartalékos tiszti kiképzésre Ercsibe. Októberben kitört a forradalom. A mi egységünk is felment Budapestre, ahol a Műszaki Egyetem épületeiben szállásoltunk. Éjtszakánként jártunk járőrbe a város különböző részein. November 4-re virradó éjtszaka szüleim lakásán aludtam. Ágyúdörgésre ébredtünk. Én azonnal bevonultam az egyetemre, de ott már nagy volt a zűrzavar. A tisztek mind eltűntek és nem volt semmi irányítás. Láttuk az orosz tankokat a Duna másik oldalán. Eredménytelennek láttuk az ellenállást és 3 barátommal találtunk egy teherautóvezetőt, aki az egyetem udvaráról a balatoni műútra hajtott. Géppuskánkkal a teherautó fenekén feküdve száguldtunk délre. A gépkocsivezetőnk Velencénél letért a műútról és egy közeli faluban megálltunk. Kisűlt, hogy a vezető ide-valósi volt és kijelentette, hogy ő eddig megy és nem tovább. Három napig ott maradtunk. Hallgattuk a rádiót és a híreket. Én úgy döntöttem, hogy megyek a határhoz. A többiek maradtak. Mondták megvárják amig kialakul a helyzet. Én kigyalogoltam a műúthoz, felkéredzkedtem egy teherautóra. Sikerült eljutnom Zalaegerszegre és onnan vonattal meg gyalog átjutottam Ausztriába november 11-én.
Karácsony harmad napján indultam amerikai katonai repülőgéppel New Jersey-be, az u.n. Camp Killmer menekült táborba. Itt csak pár napig maradtam. Egyik reggel kihirdették, hogy egy busz indul délben Chicagoba és aki akar, mehet. Én jelentkeztem. Chicagoban sikerült állást szereznem egy út- és hídépitési tervező irodában kezdetben mint rajzoló majd később mérnök.
Az első pár évben az angol nyelv elsajátítása volt a legnagyobb probléma. Elszigeteltnek éreztem magam és gyötört a magány és a honvágy. Beiratkoztam esti egyetemre részben, hogy a nyelvet gyakoroljam másrészt, hogy magamkorú fiatalokkal ismerkedjek meg. A chicagoi magyar társaságból hamar kiábrándultam. Sok volt a döfekedés és vitatkozás a háború után disszidáltak és az újonnan érkezett magyarok között. Az esti egyetemen volt egy nemzetközi diákszövetség. Itt ismertem meg japán feleségemet, Masuda Catherine-t és 3 hónapi udvarlás után megházasodtunk 1959 januárjában. 1961-ben a mérnöki iroda, ahol dolgoztam, vett egy új IBM számológépet és megkérdezték a mérnököket, hogy ki akar megtanulni programozni. Feldugtam a kezem, s elküldtek egy 3 hetes FORTRAN tanfolyamra. Igy kerültem a mérnöki vonalról a számítás-technikára.
1962-ben kaptam meg az amerikai állampolgárságot és átköltöztem Kaliforniába. San Francisco közelében a Lockheed rakéta és űrhajó gyárban kaptam állást mint matematikus programoló.
1969-ben áthelyeztek a palo-altoi kutatóintézetbe. Közben egyik kollégámat leépítették és vele kettesben maszek munkát kezdtünk. Béreltünk számítógépet és esténként, meg a hét végén számlázási munkát végeztünk orvosok és klinikák részére. Ez aranybányának bizonyult és a 70-es években volt, mikor többet kerestem a számlázással, mint a rendes fizetésem Lockheednál. Sajnos ez nem tartott örökké. A 80-as években megjelent az IBM PC. Az orvosi irodák és klinikák saját számológépeket szereztek be és maguk készítették el a számlázást. A mi szolgáltatásunkra nem volt több szükség. Nem ragadtuk meg az alkalmat, hogy ezen az új szoftware vonalon is érvényesüljünk. 1991-ben lezártuk az üzletet.
Az évek során 8 gyermekem született, de most már mind felnőttek és a maguk lábán állnak.
Jelenleg a Lockheed vállalat Solar és Astrofizika osztályán dolgozom. Hát nem mint csillagász, hanem csak programozó. 74 éves lévén kifelé áll a rudam és itt az ideje, hogy nyugdíjba vonuljak és több időt töltsek 6 unokámmal. |
 |
|
|
